A válasz: azért, mert (ahogy arra korábban már utaltam) a vasútmodellezők népes táborába viszonylag kevés ember tartozik, aki a vasúttal, pontosabban a vasúti pályával ténylegesen közeli kapcsolatba kerül, így az ott járatos kifejezéseket is csak mintegy "véletlenül" sajátítja el, vasutas barátjától hallja, vagy hazafelé a vonaton csípi el, ahogy a vasutasok egymás között beszélgetnek. Ez nagyon jó, csak megvan az a veszélye, hogy esetleg a kifejezés kapcsán nem arra a dologra gondolunk, amire a vasutas. Mert a vasutaz az olyan "állatfaj" (kollégáimtól ezúton is elnézést!), hogy saját nyelvezete van.
Ahhoz, hogy egyértelműen meg tudjuk határozni, mi a baja az újonnan vásárolt kitérőnknek, vagy mi az oka a siklásoknak, szedjük szét alkatrészeire a szerkezetet! No, ne ragadjunk egyből csavarhúzót és "kisflexet", elég csak képzeletben nekiállni a bontásnak. Íme az előbb mutatott kitérő, de most az egyes, főbb alkatrészeket különböző színnel megjelöltem:
Kezdjük a kitérő elejénél. Ez a jobb alsó sarokban van. Mindig ez a rész a kitérő eleje, ahol csak két sínszálunk van és csak egyetlen vágányelemet (vagy másik kitérőt) tudunk hozzá csatlakoztatni. Ahol kettő, vagy ennél több "kimenet" van, az a kitérő vége. Szóval a kitérő elejénél rögtön kétféle színt látunk, pirosat és sárgát. A piros színű alkatrészt úgy hívják, hogy tősín. Gyakorlatilag majdnem olyan, mint egy közönséges sín. A sárgát pedig, mivel szép hegyes az egyik vége, csúcssínnek nevezték el. Egy ilyen piros, és a mellette lévő sárga alkatrészt együtt félváltónak nevezzük. A két (egy bal és egy jobb) félváltó együtt alkotja a váltót. És ennyi a váltó, nem több.
A forgalmi utasítások azért csak a váltóra hivatkoznak, mivel a kitérőnek ez az a része, ami a tulajdonképpeni forgalmi tevékenységet (a vonatok jobbra, vagy balra terelését) végzi, a többi forgalmi szempontból elhanyagolható, mert nem kell rajta állítani semmit, a vonat arra megy, amerre a váltó áll. Vannak olyan kitérők is persze, amelyekben több váltó is van, de ezekkel egyelőre nem foglalkozunk.
Ha tovább haladunk a kitérő vége felé, egy igencsak egyszerű és unalmas részhez jutunk: a kitérő közbenső részéhez. Itt semmi más nincsen, csak négy, teljesen hagyományos sínszál, a közbenső sínek. Őket zöld színnel jelöltem. Olyannyira jelentéktelenek, hogy pl. az angol nyelvben a kitérőre alkalmazott kifejezés ("points and crossings") meg sem említi (points = váltó, crossings = keresztezés). Én sem fecsérelem rájuk tovább a szót.
Az igazán érdekes dolgok csak most jönnek, ugyanis a váltó keresztezési részéhez érkeztünk. Ezen a ponton több alkatrészt találunk, mint eddig összesen. Kezdjük a két szélén. Narancs színnel jelöltem az úgynevezett vezetősínes pályasínt, amihez a valóságban vízszintes csavarokkal rögzítik a képen világoskékre festett vezetősíneket. Az előbbi közönséges sín (Régebben az utóbbi is sínből készült, újabban valamilyen speciális keresztmetszetű idomacélból készül). Érdemes a vezetősín nevét jól megjegyezni. Gyakran ugyanis terelősínként utalnak rá, ez azonban tévedés. A terelősíneket műtárgyakon vagy azok alatt alkalmaznak, és arra szolgálnak, hogy az esetlegesen siklott járműveket tereljék úgy, hogy az a műtárgyról ne essen le, vagy az oldalának ne menjen neki (vagy ne üsse ki pl. egy gyalogos felüljáró lábát). Azaz, szerencsés esetben, gyakorlatilag semmilyen munkát nem végez élete során. A vezetősín ezzel szemben mindig, éjjel-nappal megvezeti a haladó járművek kerekét, hogy azok mindig a kívánt irányba menjenek. Vasútmodellnél ennek kicsit kevesebb a jelentősége, de nem baj, ha észben tartjuk, hogy bizony nem dísznek vannak ott, és egy esetleges rakoncátlankodó, a keresztezés környéken mindig sikló kocsinál el kell morfondíroznunk azon, hogy vajon a vezetősínünk jó helyen van-e?
A vezetősínek között, lilával jelöltem az úgynevezett könyöksíneket. Az elnevezés eredetét szerintem nem kell magyarázni, az ő feladatuk pusztán az, hogy a kerekeket jó irányba vezessék a keresztezési pontig, majd szépen kioldalognak a rajtuk nyugvó kerék alól. A kerekeket a továbbiakban a sötétkék színű keresztezési csúcs (vagy másik nevén csúcsbetét) vezeti tovább (illetve abban a pillanatban, amikor a könyöksín és a csúcs között van a kerék, ezt a feladatot a szemben lévő vezetősín veszi át). A keresztezési csúcshoz a fehérrel jelölt villasínek csatlakoznak, ők megint eléggé egyszerű alkatrészek, hagyományos sínből vannak. Korszerű nagyvasúti kitérőknél a könyöksínek, a csúcsbetét és a villasínek egyetlen "blokkot" alkotnak (gyárilag egymáshoz hegesztik őket, illetve mangán-ötvözetből öntik ki), ezt így egyben keresztezés középrésznek nevezik.
